Neumann János Egyetem Gazdaságtudományi Kar - Kecskemét

A brosstű és a katona

PDF letöltés Cikk nyomtatása E-mail


A szabály egyszerű: találással tulajdont lehet szerezni. Még ma is. A valóság azonban bonyolult (még ma is), tehát olykor nem is olyan könnyű a jogot értelmezni/alkalmazni. Az alábbi történetnek két főszereplője van: egy katona és egy ékszer. Amit persze a katona talál meg – és innentől kezdve bonyolódni kezdenek a dolgok.


Szerencséd volt? Találtál valamit? Meg is tartanád?

„(1) Ha valaki feltehetően más tulajdonában álló, elveszett dolgot talál, és azt birtokba veszi, megszerzi annak tulajdonjogát, ha arra igényt tart feltéve, hogy a) megtett mindent annak érdekében, hogy a dolgot a tulajdonos visszakaphassa; és b) a dolog tulajdonosa vagy az átvételre jogosult más személy a találástól számított egy éven belül, élő állat esetén három hónapon belül, a dologért nem jelentkezik. (2) A közönség számára nyitva álló épületben vagy helyiségben… talált…. dolog tulajdonjogára a találó nem tarthat igényt.”

Ez ugyan a 2013-as magyar Ptk. 5:54. és azt követő paragrafusaiból származó idézet, ám hagyományosan és általánosságban ez a főszabály más jogrendszerekben is. Arra pedig, hogy nem is olyan egyszerű értelmezni, íme a megígért példa.

Egy katona sebesültként a II. világháború idején, Nagy-Britanniában vidéki birtokon berendezett átmeneti sebesültszállóra kerül. A birtokot a tulajdonostól a háborúban az állam rekvirálta a hatóságilag meghatározott bérleti díj fejében. A tulajdonos, aki e birtokot amúgy alig egy évvel korábban, adásvétel útján szerezte, még sosem tartózkodott huzamosabban itt a rekvirálás előtt sem. A gyengélkedőben, éjjel, a katonát, ahogy az ágya melletti sötétítőfüggönyt igazgatja, eltalálja egy lepottyanó stukkódísz-darab. Reggel pedig azt látja, hogy ez valójában nem más, mint egy, az ablak felső párkányában elrejtett, ékszer: egy brosstű. Amit, miután jelentette  a felettesének, lead a rendőrségen, jegyzőkönyvbe vétetve, hogy az igazi tulajdonos hiányában igényt tartana rá. Amikor pedig az két év múlva sem kerül elő, a rendőrség kiadja a brosstűt – de nem a katonának, hanem a birtok tulajdonosának.

A katona pedig perel.

A tények nem vitatottak, a jogi kérdések annál inkább. A birtok tulajdonosa magának követeli a brosst, hiszen vitathatatlan, hogy az ő ingatlanából került elő. És a katona is magának követeli, mert a találó lesz a talált tárgy tulajdonosa mindenkivel szemben, kivéve az igazi tulajdonost.

 

Kinek van (jogos) igaza?

A birtoktulajdonos érve szilárd: nem képzelhető el, hogy egy magánbirtokon valaki más, mint ő, ékszert találjon. Tehát az csakis az övé lehet. De a katona érve is szilárd: az adott brosstűt egy elhanyagolt birtokon találta, ahol erről a tulajdonosnak semmilyen tudomása sem volt, aki soha az ingatlant érdemben birtokba sem vette. Sőt, valójában csupán egy évvel a katona megérkezése előtt vásárolta a házat olyanoktól, akik a periratok szerint szintén nem tudtak a brossról. Így amit nem adhattak el, azt nem is vehették meg. Tehát amit talált, az csakis az övé, a katonáé lehet.

Az igazi gond az, hogy ha a katonának lenne igaza, akkor bárki jogot szerezhetne a magántulajdonú ingatlanokon találásra – márpedig ez nonszensz. Ugyanakkor, ha a birtokosnak lenne igaza, akkor kérdés, hogy hol érne véget a (tulajdonosi) jogosultságigazolási lánc.

Természetesen lehetséges úgy tulajdonjoggal rendelkezni valamely dolog fölött, hogy nem egyértelmű minden pillanatban, hogy specifikusan milyen összetételű vagy mennyi az a dolog. Ez a helyzet például a földalatti kincsek esetében (olaj, víz, gáz). De az a római jog óta legalábbis vitatott, hogy – más jogcím híján – úgy lehet valaki tulajdonos, hogy egyáltalán ne tudjon a dolog létezéséről (ami, valljuk be, tényleg furán hangzik).

Ezek szerint a katona talál(hat)ta a feltehetően más tulajdonában álló, elveszett dolgot a birtokon. És mivel, ahogy kell, megtett mindent annak érdekében, hogy az igazi tulajdonos fellelhető legyen (pl. hirdetés), a brosstűt a bíróság végül neki ítélte.

 

De ezzel még nincs vége…

Marad ugyanis jó néhány megválaszolandó kérdés:

(i)                 mi lenne a helyzet akkor, ha a találás helyének az ideiglenesen rekvirált sebesültszállót tekintenénk, amely mindenki számára nyitva áll? Akkor– a törvény erejénél fogva (ld. (2) mondat föntebb) – az állam lenne a tulajdonos?  Vagy

(ii)               mi lenne, ha nem a katona találja meg a brosstűt, hanem egy ápoló, aki a kórház üzemeltetőjét képviseli: akkor (is) az államé lenne a brosstű? Vagy

(iii)             mi a helyzet akkor, ha a brosstűt nem a házban, hanem a birtokhoz tartozó messzi magánparkban találná meg a katona?

És végül a legfőbb kérdés: a fentebbiek ismeretében vajon miért nem veri szét mindenki ősapáinak házát vagy ássa fel a kertjének minden talpalatnyi földjét? De persze ne tegyük.


Dr. Pétervári Kinga, egyetemi docens
Közgazdaságtan és Jog Tanszék


Forrás:

 

Jesse Dukeminier,James Krier: Casebook. Property. Aspen Law & Business. 2002